Eve O. Schaub: Year of no sugar (Egy cukormentes év) – 2. rész

Olvasónapló

Az olvasónapló első részét itt találják: https://berta-irma.com/eve-o-schaub-year-of-no-sugar-egy-cukormentes-ev

 Január, a kísérlet első hónapja. Ekkor szembesültek azzal, hogy mindenhol és mindenben van cukor. Egy mozis este előtt szerettek volna férjével valahol enni, de nem is tudták, hova menjenek, majd pedig a hely megtalálása után kérdezősködni kezdtek, hogy mely étel nem tartalmaz hozzáadott cukrot. A randiestét végül egy német étteremben töltötték, ahol találtak hozzáadott cukortól mentes ételt. Eve elmondja, hogy inkább nem magyarázkodott, mert, addig igazán kedvesek és segítőkészek voltak az emberek, amíg azt feltételezték, hogy egészségügyi vagy vallási okokból nem ehet cukrot.

Az első napokat Steve apjának banán fagylalt receptje segítségével vészelték át, amely csak banánt tartalmaz. A héjától megtisztított banánt lefagyasztották, majd pedig szörpkészítőn átengedték és kész is volt a megmentésükre szolgáló édesség. A szerző kísérletezett az édességek cukor nélküli változatainak elkészítésével, amelyek édes ízét banán és datolya adta.

Eve elmeséli könyvében, hogy, amikor édesapját kísérte el a Mayo Klinikára a minnesotai Rochesterbe, egy nap, amíg a klinika kávézójában ülve várt apjára, megfigyelte, hogy szinte percenként nyílt a hűtő ajtaja, ahonnan az emberek szénsavas üdítőt vettek, míg senki sem vett vizet, Eve kivételével. Később pedig a Mayo „Center for Tabacco-Free Living” (Dohánymentes Élet Központ) mellett elhaladva azon morfondírozott, hogy vajon lesz-e valaha is „Cukormentes Élet Központ”. A szerző itt megállapította, hogy a klinikán legnehezebb a reggeli, hiszen minden kínált élelmiszer hozzáadott cukrot tartalmaz. Egyedül a fekete kávé és a tojás maradt, ami cukormentes, mert még a bacon is tartalmaz hozzáadott cukrot. A hétvégék szintén kihívást jelentettek számára, mert akkor a klinika is és sok étterem zárva tartott, amelyek pedig nyitva voltak, nem kínáltak cukormentes ételeket. Végül szénhidrátmentes salátás szendvicset evett, este pedig, amikor már nagyon éhes volt, megpróbált csak sajtot venni, és nem utasították el a kívánságát.

Eve elmeséli azt is, milyen nehézségekbe ütköztek az éttermekben, ahol megpróbálták megtudni, mit is ehetnek, ami nem tartalmaz cukrot. Praktikus tippeket ad, hogy, ha másnak is kedve támadna hozzá, mikor és milyen körülmények között kezdje el a pincéreket faggatni. A legérdekesebb viszont, hogy sokszor még maga a séf sem tudja, mit tartalmaznak az élelmiszerek, mert sok hozzávaló már készen érkezik az étterembe és ők csak megmelegítik azt.

A cukor esetében viszont nem mindegy, mit tartunk cukornak. A Schaub család a hozzáadott cukrot, illetve a hozzáadott fruktózt kerülte. Gyümölcsöt és tésztát mégis ettek, de magát az elkülönített gyümölcscukrot, amelyet az ételekhez hozzáadtak, nem ették meg.

Egy nap Eve férje egy kis fényes csomagolású csokoládéval tért haza, amelyről komolyabb utánajárás után mégis kiderült, hogy nem kellene megenniük. Megpróbálkoztak a dextrózzal, majd pedig a csokoládénak köszönhetően, amelynek igen borsos ára volt (1 dollár harapásonként), megismerkedtek az oligofruktózzal és az eritrittel. Dönteni így sem tudtak, és mivel Dr. Lustig válasza sem segített a döntésben, David Gillespie könyvéhez fordult segítségül Eve. A könyv szerint, mivel majdnem száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tudósok kutatni kezdjék, káros-e a cukor, a csupán néhány évtizede használt mesterséges édesítőszerekre vonatkozóig igen kevés adat áll a rendelkezésünkre. Elfogyasztották a kis csokoládét és eldöntötték, hogy többet nem vesznek. Továbbra is maradt a banán, mint édesítő.

Eve rátér könyvében a táplálkozás kellemetlen részére, illetve arra, amelyről nem beszél szívesen az ember: a székletre. Elmeséli, hogy vegetáriánusként sem evett egészségesen, hiszen, az, hogy valaki nem eszi meg a húst, és semmi olyat, aminek szeme van, nem jelenti, hogy nem eszik nassolni valókat. Elmeséli, hogy mennyire meglepte, amikor egy kiropraktor megkérdezte tőle, milyen gyakran végzi el a nagy dolgát. Eve erre összezavarodott, és nem tudta, mit válaszoljon, hiszen nem is feltételezte, hogy ezzel egyáltalán foglalkozni kell. Amikor a férje hatására újra elkezdett húst enni, saját bevallása szerint, megszűnt az évek óta jelenlévő energiahiánya. Minél több húst evett, annál jobban érezte magát. Nem tartotta magát egészségesnek, de egészségesebbnek, mint azelőtt. Amikor pedig az emberek három hónap után kérdezgetni kezdték, hogy tapasztaltak-e változást, azt mondta, hogy semmi különöset nem vett észre. Egyszerűen egészségesebbnek érezte magát, nem volt olyan gyakran beteg, mint azelőtt. Ahogyan a cukor nem okoz azonnali károkat a szervezetben, ugyanúgy nem is szűnnek meg azonnal. A székletre visszatérve: Eve elmondása szerint a „fogalmam sincs, mikor” időszak után svájci óra pontossággal járt a wc-re minden nap legalább egyszer. Úgy érezte, a szervezete sokkal jobban működik, mint a projekt előtt.

Megváltozott a havi desszerthez való hozzáállásuk is: amikor végre eljött a nap, egy idő után már nem élvezték annyira, mint az elején. Eve észrevette, hogy fejfájás és megemelkedett pulzus jelentkezett nála a cukortartalmú havi desszert után, sőt, olyan furcsa íz keletkezett a szájában, hogy azonnali vágyat érzett a fogmosásra. Augusztusban fordult elő először, hogy egyikük sem ette meg a saját desszertjét, a szeptemberi édesség pedig, amelyet a férje születésnapjára készített, szinte beteggé tette a szerzőt. A lányai iskolai és óvodai hiányzásai is megtalálhatóak a könyvben, és 1/3 éves lebontásban is megfigyelhetjük, hányszor voltak a lányok betegek. Greta, az idősebb lány csak két alkalommal hiányzott az iskolából, a fiatalabb lány, Ilsa pedig három alkalommal az óvodából, amely sokkal kevesebb, mint az előző években. A könyvben található táblázat szerint viszont a cukormentes év után, amikor már több mindent ettek, Ilsánál megugrott a hiányzások száma.

A gyerekek hozzáállását is elmeséli a szerző, amely változó volt az év folyamán. A hatéves Ilsanak nem jelentett komolyabb gondot a hozzáadott cukrok kerülése, a tinédzser Greta viszont nehezebben viselte. Eve megszokta, hogy a lányok nélkül járjon vásárolni, hogy a csillogó papírokba csomagolt finomságok ne okozzanak problémát, és, hogy a korcsolyapálya nasibárjában 1.50 dollárért vegye az almának darabját, amely Ilsa számára sokkal érdekesebb volt, mint amit otthonról vittek magukkal.

A lányuk iskolai menüjében is rengeteg cukrot talált a szerző. A reggelire kínált élelmiszereknek először úgy tűnt, csak 80%-a tartalmaz cukrot, jobban megnézve viszont egyetlen élelmiszer volt cukormentes, a krémsajt. Az írónő szerint a gyerekek megennék az ételt cukor hozzáadása nélkül is, és meginnák a tejet csokoládé nélkül is, ha valóban éhesek lennének. Ezért számára érthetetlen az a magyarázat,hogy, például nem issza meg a gyerek a tejet, ha nincs benne csokoládé. Ilsa, a fiatalabb lányuk, megpróbálta megtudni a reggelit osztó hölgyektől, hogy bizonyos ételek tartalmaznak-e cukrot, akik azt válaszolták, hogy nem, vagy nem igazán. A helyes válasz bizony igen lett volna. A lányok mégis szabadon választhattak az iskolában, hogy elfogyasztják-e a cukortartalmú ételt, vagy sem, és semmilyen bűntudatot nem kellett volna érezniük emiatt, viszont mégis előfordult, hogy éreztek. Egyszer a szerző bemutatta Greta osztályában, hogy mit is csináltak ők valójában, és a gyereken teljesen nyugodtan fogadták, hogy milyen sok cukrot esznek az emberek hetente. A figyelmüket a BMI kiszámítása keltette fel. A másik jó pillanat Eve számára az volt, amikor a gyerekek megették az ő általa dextrózzal készített kakaós barnasütit (=brownie : az Akadémia Nagyszótárban barnasüti – a szerk. megjegyzése).

Az iskolai rendezvények, táborok étrendje mind-mind rengeteg cukrot tartalmazott. Ám Eve néha tátott szájjal nézte lányai válaszait. A hatéves Ilsa volt, hogy banán nélkül kérte a zabpelyhét, mert elmondása szerint, van, amikor anélkül szereti. Az írónő szerint a gyerekek, lehet, hogy könnyebben viselik a cukormentes életet, mint a felnőttek, mert ők nem olyan régóta függők, mint a felnőttek. Gretat nagyon megviselte, amikor az iskolatársai a szeme láttára ették a jégkrémet, és provokálták is vele, mert, mivel az iskolában volt, szabadon választhatott. A saját cukormentes évről szóló bejegyzéseiben elmondja, mennyire megviselte ez őt, de lojálisan akarta a diétát csinálni, ezért kitartott.

A család számára a legnehezebb a más hullámhosszon való létezés miatti szociális izoláltság volt.

A városi rendezvények is telis-tele voltak cukorral, ami megnehezítette a család jelenlétét az ilyen eseményeken. Eve rádöbbent, mennyire szoros a kapcsolat az édességek és a szeretet kifejezése között. A szerző visszaemlékszik az édesapjával a Mayo Klinikán töltött napokra, amikor egy túlsúlyos pár diétás menüt rendelt: mindketten rendeltek salátát kenyérrudacskákkal, majd pedig egyikük banánt és sovány tejet, másikuk nagy diétás szénsavas üdítőt és egy szelet pitét desszertnek. Az írónő azon morfondírozott, hogy sokkal élvezetesebb ételt ehetnének ezek az emberek, ha olyat rendelnének, ami több zsírt és kevesebb cukrot tartalmaz. Szerinte sokkal fontosabb lenne az, amit dr. Lustig ajánl: az emberek figyelmét nem a só, zsír és alkoholfogyasztás kellene, hogy lekösse, hanem a cukor káros hatásai és jelenléte mindenhol.

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *