A szerénység

Az, hogy mit várnak el tőlünk és mit várunk el mi magunktól, sok mindentől függ. Sokan azt szeretnék, hogy ne merjünk igazán örülni a sikereinknek, nehogy ők rosszul érezzék magukat. Ne merjünk álmodni, és ne merjünk tenni se az álmainkért, hiszen akkor már kilógunk a sorból.

Te mersz álmodni? Szeretnél valamit elérni? Szeretnél sikeres lenni? Boldog életre vágysz, sikeres karrierre? Harmonikus családi életre? Mire vársz? Félsz? Megéri félni, rettegni a változástól, tűrni a biztos rosszat, a kevésbé jót az ismeretlentől való félelem miatt? Ha nem vagy megelégedve az életeddel, helyzeteddel, érzelmeiddel, bármivel, képzeld el, mi lenne, ha… Mi lenne, ha minden úgy lenne, ahogy szeretnéd? Mi lenne, ha boldog lennél? Mi lenne, ha minden álmod valóra válna?

Megéri szerénynek lenni? Azt mondani, hogy „jaj, hát nem is nagy dolog”, miközben azt várod, hogy körbeugráljanak és csodáljanak? Ha nem tartod fontosnak, amit tettél, ha nem fogadod el a dicséretet, akkor nem is fogják szívesen adni. Ha visszautasítod a dicséretet, egy idő múlva kapni sem fogod. Megéri szerénynek lenni, vagy annak látszódni, miközben azt várjuk, hogy meggyőzzenek róla, hogy nagy dolgot tettünk? Szerénység ez, vagy álszerénység?

Amikor azt mondták nekem, hogy a tanári munka alázat és szolgálat, nem értettem, miért vélekednek ennyire lekicsinylően róla. Véleményem szerint a tanári munka, ugyanúgy, mint szülőnek lenni, óriási feladat, és fantasztikus dolog. A tanárok és a szülők nevelik fel a jövő generációit, a jövő tudósait, orvosait, földműveseit, szakácsait, útkarbantartóit, tanárait, dolgozóit, mindent, ami a jövőt jelenti. Tényleg szerénynek kell lennie annak, aki felnevel egy vagy több embert?

Inkább legyünk büszkék a munkánk eredményére, arra, amit teszünk, hiszen minden eredmény eredmény, és a miénk. A legapróbb is, hiszen valahol el kell kezdeni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.