Építsük egymást

Bármibe is kezdünk, egyedül nagyon nehéz. Nem lehetetlen, csak nehéz. Ha viszont fékeznek minket, még nehezebb. Amikor képezni szeretnénk magunkat, továbblépni az előző szintről, sokkal könnyebb, ha a párunk támogat minket, ha azt mondja, menj, csináld, képes vagy rá.

Az önképzés, valami új érdeklődési kör, bármi, amit eddig nem csináltunk, lemondásokkal jár. Nekünk lehet, hogy a mindennapi takarításról kell lemondanunk, a családunknak az aznap főtt ebédről (ha egyszerre több napra főzünk, sokat segít), a gyermekeinknek a velünk való játékról, amely lehet, hogy fél óra helyett 10 perc lesz. Nehéz, de, ha idővel segíteni fog, hogy több időnk legyen, akkor egy-két évet rászánhatunk. A legfontosabb, hogy megtanuljuk beosztani az időnket és megtaláljuk azt, aki támogat.

Mit tehetünk, ha a párunk nem támogatja az ötleteinket?

Próbáljuk meg meggyőzni, hiszen az csak a mi lelkünket öli meg, ha mi fejlődnénk, ő pedig visszahúz. Mondjuk el neki, hogy számunkra ez fontos, és idővel jobb anyagi helyzetbe kerülünk ezáltal. Kérjük a segítségét, mert lehet, hogy nem érti, mi is fog változni. Kérjük a támogatását, és hogy adjon esélyt arra, hogy bebizonyítsuk, tényleg hasznos, amit csinálunk. Egyedül könnyebb, mint akkor, amikor visszahúznak. Legyen motivációnk, legyen célunk, és haladjunk előre. Nincs elvesztegetni való idő, hát múljon inkább hasznosan. Az új ismeretek megszerzése ma már nincs intézményekhez kötve. Az otthoni tanulás, akár telefonos applikációk segítségével, egyre jobban terjed majd. Az iskolarendszer már nem tudja kiszolgálni a rohanó világ gyermekeinek elvárásait, változnia kell. Ha viszont magunkba roskadva ülünk és várjuk, hogy mások tegyenek csodát, nem fogunk eredményt elérni. Olyan világban élünk, ahol a suszter nem maradhat a kaptafánál, mert tudása elavulttá válhat. A saját munkájában is egyre jobb lehet az ember, ha tágítja látókörét, növeli tudását, és akár másoknak is tud egy-két tippet adni, merre induljanak. Ha egy ismerősünk néhány szava szöget üt a fejünkben, lehet, hogy nem értjük meg azonnal, vagy nem ülünk le abban a pillanatban kidolgozni világmegváltó tervünket, de el se vessük azt, hiszen, lehet, hogy egy hónap múlva, vagy egy év múlva nagyon értékes lesz számunkra. Jusson eszünkbe: senki sem az ellenségünk, és senki sem a barátunk. Mindenki a tanítónk.

Mondjuk el annak a személynek, aki szeretnénk, ha támogatna minket, hogy valami újba szeretnénk kezdeni, tanulni szeretnénk, és nagy esélyt látunk arra, hogy idővel munkánk meghozza gyümölcsét.

Nekem e téren könnyű dolgom volt, hiszen a közvetlen környezetem mindig támogatta, ha valami újat szerettem volna tanulni. A férjem mindig biztat, hogy csak előre, és hogy fejlődjek, akár egészségről, akár nyelvtanulásról, akár továbbtanulásról van szó. Tudja, hogy ezzel az egész családunk élete lesz jobb, ugyanúgy, ahogy én is tudom, hogy ő is tanulni akar, így együtt segítjük egymást az előrejutásban. Együtt csodálatos dolgokat érhetünk el, de ehhez támogatnunk kell egymást.

Édesanyám olvasta egyszer valahol, hogy legalább hét évente kezdjünk valami újat tanulni, mert az javítja az agyműködést. Ennek nem jártam utána, de, mivel a tanulás fejleszti a gondolkodásunk, az újdonságok pedig jót tesznek, feltöltenek energiával, teljesen elhiszem, főleg, hogy sokkal jobban érzem magam, mióta új álmokat álmodtam és azok valóra váltásán munkálkodom. Ha pedig egyszer megszeretjük a tanulást, megszokjuk, hogy új információkat fogadjunk be és az élet részeként éljük majd meg. Szabó Péter motivációs trénertől hallottam, hogy nála minden reggel első az olvasás, és majd utána jön a többi. Ő ehhez korán kel, hogy, mire a gyermekei felkelnek, már elolvassa, amit arra a napra tervezett.

Én vagyok az első, utána jöhet mindenki más, de nem önzőségből, hanem, mint már írtam, először magunkra kell feltenni az oxigén maszkot a zuhanó repülőn, hogy segíteni tudjunk majd másokon is.