Merünk-e tanulni?

A tudás nem egy papírdarab, amelyen valaki neve előtt a bűvös dr. betűduó áll, és nem is egy mágikus tétel az étlapon. A tudás egy csoda, csodálatos dolog, ahogy anyukám mondta mindig, ha tudsz, „nem tudnak eladni”. A tudatlan ember, aki nem egyenlő a tanulatlannal – jusson eszünkbe, józan paraszti ész többet ér, mint hat diploma –, sokkal nehezebben, sokkal mélyebben éli meg azt, amit nem ért. Gondoljunk csak bele, amikor még nem értettük, mit ír egy orvosi papíron, és utána sem tudtunk azonnal nézni, hanem idegeskedve vártuk, mit mond majd az orvos. Ma nem az a tudatlan, aki nem érti, hanem az, aki utána sem próbál nézni, legyen az orvosi kifejezés, vagy egyszerűen egy idegen nyelvű recept. Természetesen, ez mind akkor érvényes, ha megvan a megfelelő eszközünk, amelyen utána tudunk nézni annak, ami érdekel.

Hányan szeretnék, ha a gyermekük kivételesen sikeres, boldog és egészséges lenne? Feltételezem, egyik szülő sem szégyellné, ha a gyermeke hatalmas sikereket érne el és azok az egész életét megkönnyítenék, boldog lenne és mindig egészséges. Ezt viszont meg kell alapoznunk. Hallhatjuk, hogy felnőttként ne okoljuk a szüleinket, és, hallhatunk olyat is, hogy valamikor valamiért oda születtünk, ahova, és mi választottuk a szüleinket, és mindent csak mi teremtettünk meg magunknak, stb. Talán így volt, talán nem. Mindenki maga döntse el, mit hisz, de szülőként mégiscsak valamiféle befolyással vagyunk a gyermekeinkre, a viselkedésükre, a hozzáállásukra, kíváncsiságukra, mindenre, ami körbeveszi őket. A gyermekeink mind önálló személyiségek, de azok a személyiségek a mi mindennapjainkat nézik végig, a mi reakcióinktól függ a viselkedésük, a beszédük. Amikor Mabel Katz The Easiest Way (A legkönnyebb út) című könyvét olvastam, elkezdtem megfigyelni, hogy a fiam úgy szól másokhoz, ahogy én szólok hozzá. Mabel ugyanezt figyelte meg, amikor is eldöntötte, hogy ezen változtat, és csak szépen fog szólni a gyermekeihez. Hányan hallottuk otthon mindenféle igyekezetünk és pozitív eredményünk ellenére ahelyett, hogy kitartó vagy azt, hogy de unalmas vagy, nem untál még rá, vagy, ha mindig mindent jól tettünk ide vagy oda, de néha kiöntöttük a vizet ahelyett, hogy akkor most töröld fel és játssz tovább azt, hogy mindig csak ügyetlenkedsz. Persze a szüleink is ezt a saját szüleiktől tanulták, és ők is csak úgy tudtak a saját tetteikhez hozzáállni, ahogy a szüleik reagáltak rájuk, ezért nem tudtak ők sem máshogy nevelni minket. Mit tehetünk mi? Nagyon-nagyon sokat kell tanulnunk, ha ezen változtatni akarunk. Nem csak arra kell odafigyelni, hogy mitől lesz nekünk vagy a gyermekünknek kiütése vagy betegsége, hanem a saját hangszínünkre, a saját szavainkra. A legkönnyebb, ha a gyermekünk szavaira figyelünk, mert azok tükrözik vissza, amit mi magunk mondunk. Minél többet dicsérjük őket, annál többet fogják ők is magukat dicsérni, egy idő múlva pedig minket is.

Fantasztikus érzés, amikor elkezdjük kimondani a gyermekünknek, hogy szeretlek, és ő is ugyanezt mondja. Vagy, amikor örömmel jutalmazzuk egy-egy cselekedetét, megdicsérjük, amit tesz, azt mondjuk, hogy nagyon ügyes vagy, bravó, és ugyanezt kezdik mondani egymásnak a testvérek, sőt, a szüleiket is megtapsolják és megdicsérik. Mi meg mosolygunk, néha értetlenül is, de utólag elönti a szívünket a melegség, hiszen ügyesnek tartanak minket a gyermekeink. Kell ennél több egy szülőnek?