Üsd agyon, de ne nagyon!

A világ, amelyben élünk mindent csak egy kicsit csinál. Egyedül az ostobaságot, ami lerombol mindent, ami értékes, azt csinálja nagyon. Egyes kitüntetett kutatók kicsit kutatnak, majd kijelentik, hogy nem oldották meg a problémát, de szinten tartják. A probléma továbbra is fenn fog állni, de mi mindent megteszünk. Aki pedig nagyon tenne, azt lenyomják, lenézik, nem törődnek vele.

Kicsit beszélünk a világ dolgairól, nagyon nézünk híreket. Kicsit tanulunk, nagyon sokat butulunk. Kicsit mozgunk, sokat azért már nem. Kicsit tudjuk, hogy ez így nem jó, de nagyon nem érdekel minket. Kicsit elindulunk valahova, de nagyon nem érünk célba. Kicsit akarunk változtatni, de nagyon nem teszünk semmit.

Blogom azt mutatja be, hogy én hogyan látom a világot, hogy mit figyelek meg a környezetemben, ami másoknak is segíthet, aztán azt várják el tőlem, hogy ne nagyon mondjam, hanem inkább lehajtott fejjel tűrjem, hogy hülyének néznek és tegyem azt, amit mindenki, nehogy kilógjak a sorból. A férjem mondott egy jó példát: amikor a birkának mondják, hogy ne menjen örömmel a vágóhíd felé, ő meg azt mondja, hogy „Nem vágóhídra megyek, csak megyek a többiek után. Ennyien csak nem tévedhetnek.” És a vágóhíd kapujában fogja fel, hogy hova is ment. Bűnösök közt cinkos, aki néma. Írhatnék az anyaság nehézségeiről, hogy egyszerűen szörnyűek az éjszakák, hogy kávén élek, hogy vért izzadok a gyerekekkel, hogy megőrülök, ha a férjem nem olvas a gondolataimban, vagy, hogy kimerítő a házi munka, hogy semmibe vesznek, hogy iszonyat az élet két gyerekkel, hogy dehogy akarok többet szülni, borzalmas így is az életem, hogy csak mosok-főzök-takarítok – de ez nem igaz. Ha viszont ilyenekről panaszkodnék, sokan egyetértenének velem, sajnálnának és bevennének a klubba. Ehelyett inkább nem eszem cukrot, ami hozzásegített a normális gondolkodáshoz, vagy, talán csak elindultam a normális gondolatok útján, mert nem tudom, mennyi időbe telik, mire regenerálók a szervezetem a sok kártól, amit a cukorral és a fehér liszttel okoztam neki, de jól vagyok. Egyre jobban érzem magam. Jobban tudok koncentrálni, és egyre több dolgot tudok megcsinálni, tudok tanulni, tudok időt szánni mindenre, ami fontos, tudok morgás nélkül házi munkát végezni, és elmagyarázni a férjemnek, hogy mit szeretnék, amit meg is tudunk beszélni. A gyerekeim pedig, persze, a testvéri szeretet néha igazán hangos veszekedésben nyilvánul meg, de szörnyűnek nem lehet őket nevezni, sőt. A fiam szeret tanulni, a lányom hallgat rám, ha tudnak, segítenek, megértik, ha fáradt vagyok. William Dufty könyvében (hamarosan lesz olvasónapló) olvastam, hogy cukormentes élettel érdemes a kisgyermekek körében kísérletezni, hiszen gyors és jelentős változásokat tapasztalhatunk. Ő szinte külön fajnak nevezte őket a cukorfogyasztó gyerekekhez képest – ezek az ő szavai, nem minősítek senkit és semmit, de egyet kell vele értenem. De mi van, ha könnyebb az életünk, ha a gyerek nem hisztériázik egész nap, és ha bolti édesség helyett szőlőt vagy almát eszik mindenféle unszolás nélkül, ráadásul sikít örömében, amikor meglátja, hogy gyümölcsöt fog enni, és teszi ezt naponta kétszer? Most hallgassam el ezeket a dolgokat a világ elől és sajnálkozva hallgassam, ahogy panaszkodnak nekem, hogy a teljesen lila karikás szemű gyerek rosszul viselkedik? Hát ember lennék én akkor? Inkább legyen egy őszinte barát, mint 100 hamis.

Őszintének lenni veszélyes a mai világban, de, ha valaki nem tud angolul én pedig egy magyarra nem lefordított könyvet olvasok, amely felnyitja a szemem, igenis fogok róla írni. Akit érdekel, elolvassa majd, akit nem, az meg ne tegye. Mindenki maga dönti el, hogy fel akar-e ébredni, letér-e a vágóhídra vezető útról, vagy továbbra is a többségnek hisz.