William Dufty: Cukor blues – 1. rész

Olvasónapló – 1. rész

A második részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-2

A harmadik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-3-resz

A negyedik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-4-resz

Az ötödik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-5-resz

A hatodik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-6-resz

A hetedik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-7-resz

A nyolcadik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-8-resz

A könyv magyar nyelven is elérhető.

A szerző a könyvét a cím magyarázatával kezdi. Elmondja, mi az a cukor, és mi az a blues, majd pedig a kettő együtt adja a könyv címét. A cukor blues a szerző szerint „A köznapi nevén csak cukorként emlegetett finomított szacharóz fogyasztásával járó számtalan testi és lelki gyötrelem gyűjtőneve”. (Dufty: 9)

A szerző elmeséli találkozását Gloria Swansonnal, aki, amikor a szerző kockacukrot tett volna kávéjába, méregnek minősíti azt és elmondja, hogy még a házába sem engedné be, nemhogy a saját testébe. Ezután jött rá a szerző, hogy súlyos cukorfüggőségben él. Saját elmondása szerint akkor jövünk rá, hogy függők vagyunk valamitől, ha le akarunk róla szokni. A szerző visszaemlékszik a gyerekkorára, amikor is csak maguk a szülők dönthettek arról, mit eszik a gyermekük. A szüleik nem engedték, hogy mindenféle édességeket és szénsavas üdítőket igyanak, mondván, hogy attól rosszul lesznek. Az pedig, hogy mondták a szüleiknek, hogy a többi gyerek nincs rosszul, nem érdekelte a szülőket. Az író beszámol arról, hogyan vált a színes, cukrozott ital rabjává, hogyan lopott a szülei táskájából, hogy megvehesse magának azt, majd pedig maga is keresett pénzt azzal, hogy a helyi rádióban énekelt. Ennek a pénzkereseti lehetőségnek a kamaszkor vetett véget. És nem ez volt az egyetlen változás, hanem a rengeteg pattanás megjelenése is rontott a helyzeten. A teste tele volt pattanásokkal, amelyeket nem tudtak kezelni. Később már nagyvárosban lakott az író, és 10 centet kapott villamosra, hogy eljusson az iskolába és haza. Nem akarta az otthonról hozott ételt enni az iskolában, és inkább kilométereket gyalogolt hóban és sárban, csak, hogy megvehesse magának a heti 5 malátás kakaós tejet, amelyet akkoriban fedezett fel, a bőre állapota pedig egyre rosszabb lett. Akkoriban divat volt az egyház részéről, hogy a csúfságért a maszturbálást tették felelőssé. Aztán az iskolai tornaóra utáni zuhanyzás közben mondták neki, hogy a pattanások oka az elfojtott szexualitás is lehet. Ekkor már saját elmondása szerint inkább vállalta volna annak kockázatát, hogy teherbe ejt egy lányt, vagy elkap egy nemi betegséget, hogy tiszta bőrrel vonulhasson be a fiatalkorúak börtönébe. Az egyetemen inkább költött édességre, mint cigarettára. 1965-ben találkozott a szerző egy japán filozófussal, aki szerint, ha le akarják győzni a vietnámiakat, akkor dobjanak le rájuk egy katonai kantint és a csokoládé, cukor és a Coca Cola hamarabb fogja őket elpusztítani, mint bármely bomba.

A szerző a hadseregben tényleg ezt tapasztalta. Azt állították, hogy ők a legjobban táplált hadsereg a világtörténelem során, és Dufty a seregben töltött két évet „malátatej, cukros kávé, sütemények, cukorkák, csokoládék és Coca-Cola” (Dufty: 19) orgiájának nevezte. Ilyen táplálkozás mellett vérző aranyere alakult ki az írónak, de nem törődtek vele és Flandriába küldték bevetésre. Még az úton tüdőgyulladást kapott és nem lehetett tudni, életben marad-e. Végül megmenekült, és a kórházban trükkösen hízott annyit, hogy a saját alakulatához juthasson vissza (aprópénzt ragasztott ragtapasszal a hasára, hogy hat nap alatt hat kilót hízva kiengedjék). Itt újra finomságokkal leheltek belé életet a társai. Majd hónapokig nem volt kantin a közelükben, és a sivatagban a helyiektől kapott húst ettek és ez az idő alatt nem volt egyáltalán megfázva. Másfél év után visszatérve az USA-ba, a szerző ismét cukros ételeket kezdett fogyasztani és pár hét múlva ismét ágynak esett, vérzett az aranyere. Több, mint 15 éven át tartó vizsgálatok, orvosságok, kórházak, és terápiák ideje alatt senki sem tette fel neki a legfontosabb kérdést: hogy mit eszik vagy iszik. Amikor a gyógyszerek már nem hatottak, a migrénje pedig elviselhetetlen lett, kórházba került és a technika akkori összes vívmányát felhasználva kivizsgálták és megállapították, hogy a korát tekintve minden a legnagyobb rendben van. A fejfájására pedig azt mondták, hogy, ha nem múlna el pár héten belül, menjen vissza. A szerző azt mondta, egy órát sem bírt már elviselni, nem heteket. Ekkor felhívta egy barátját, akinek az apja híres orvos volt, aki kokaint adott neki, és végre enyhülést érzett napok óta először. Ezután az orvos diétára fogta: nem cigarettázhatott és kávézhatott, valamint reggelire zabkását, ebédre rizst, vacsorára csirkét és rizst tanácsolt neki. Reggel és este forró fürdőt kellett vennie és délben tornáznia kellett. A diagnózis lelassult keringés volt.

Átmeneti enyhülés után újra dőzsölni kezdett, és újra fejfájásai lettek. Majd olvasott egy könyvet, amelyben az áll, mi magunk ártunk a szervezetünknek, és hogy a fájdalom a végső figyelmeztetés. Mi magunk tudjuk igazán, mivel ártunk a szervezetünknek, és, hogy a cukor méreg. Ekkor jutottak eszébe Gloria Swanson szavai. Másnap a konyhájából az összes cukrot és cukortartalmú élelmiszert kidobta. Teljes kiőrlésű gabonákat és zöldségeket kezdett enni. A cukrot a heroinhoz hasonlítja az író, és elmondja: „Én a vegyszerekkel hagytam fel: a cukorral, aszpirinnal, kokainnal, koffeinnel, klórral, fluorral, nátriummal, nátrium-glutamáttal meg mindazzal a kibetűzhetetlen nevű borzalommal, amelyet apró betűkkel sorolnak fel azokon a dobozokon és tasakokon, amelyeket az imént dobtam ki a szemétbe.” (Dufty: 23)Leírja az ezután következő csodálatos változásokat: az aranyere nem vérzett többé, az ínye sem, a bőre tapintása megváltozott, és egy reggel felfedezte, hogy van álla. Csodálatos lett az élete, és az egészsége. A könyv 1976-ban jelent meg. Az író elmondása szerint a hatvanas évektől egészen addig nem volt orvosnál, miután teljesen elhagyta a cukrot. Itt idéznék a könyvből: „A világegyetem örök rendjében a mesterségesen finomított cukornak, mint minden másnak, megvan a maga szerepe. Lehetséges, hogy a cukoripar maga a gonosz, aki kísértésbe visz minket, és egy olyan emberirtót terjeszt közöttünk, amely pusztításba dönti az édes élet falánk megszállottjait, és természetes kiválasztódásra ítéli őket: kik az alkalmasak a túlélésre, s kiket sodor el a bibliai vízözön (vagy stílszerűen:kólaözön) — ily módon tisztítva meg az emberi fajt egy eljövendő új kor számára.” (Dufty: 26-27)

Folytatjuk.

A könyvet itt tudják megvenni angol nyelven: