William Dufty: Cukor blues – 2. rész

Olvasónapló – 2. rész

Az első részt itt találják: http://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-1-resz

A harmadik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-3-resz

A negyedik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-4-resz

Az ötödik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-5-resz

A hatodik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-6-resz

A hetedik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-7-resz

A nyolcadik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-8-resz

A könyv magyar nyelven is elérhető.

A szerző elmondja, hogy az emberiség cukormentesen fejlődött nagyon sok éven át a teremtéstől kezdve, és csak természetes cukrot fogyasztott, úgy, ahogy az megtermett. Egyetlen ősi szöveg sem említi, csak magát a cukornádat, ami méregdrága luxuscikk volt. Az ókori Indiában összezúzták és levét kicsurgatták és azonnal megitták, mert különben megerjedt. A görögöknek nem volt rá szavuk. A Perzsa Birodalomban fejlesztették ki az eljárást, amellyel nem erjedt meg a cukor. Az író szerint a Koránban nem tesznek említést a cukorról, de valószínűleg az iszlám követői voltak azok, akik nagyobb mennyiségben gyártották és ez járulhatott hozzá, hogy az arab sivatagi harcosok harci kedve hanyatlani kezdett egy korabeli európai utazó szerint. Leonhard Rauwolf német botanikus 1573. évi útinaplójából idéz az író: „A törökök és a mórok egyik (cukor)darabot a másik után vágták maguknak, és nyíltan rágcsálták az utcán a szégyen legcsekélyebb jele nélkül… ilyenképpen rászoktak a torkosságra, és már nem azok a rettenthetetlen harcosok, akik azelőtt voltak.” A keresztes lovagok is hamar megkedvelték a cukrot, az 1204-es Negyedik lateráni zsinat utáni keresztes háború terve szerint a keresztények át akarták venni a cukortermesztés monopóliumát és „Hét évszázad következett, amikor a hét halálos bűn végigsöpört hét tengeren. Útját rabszolgaság, népirtás és szervezett bűnözés kísérte.” (Dufty: 33). Ezután a könyv leírja, milyen módon termesztették a cukrot, hogyan szereztek újabb rabszolgákat, milyen háborúkat vívtak a cukor miatt, és milyen nagy haszonra tettek szert annak eladásával.

Anglia azonban jóval tovább ment. Az igény szükségletté vált, a falánkság pedig szenvedéllyé. A cukor és a rabszolgaság elválaszthatatlanok lettek. Ezért együtt is védelmezték őket.” (Dufty: 39) Az író leírja, hogy mennyi vér tapadt a cukortermesztéshez, és hogy mikor alakultak meg a cukorellenes társaságok, hogy a Kelet-indiai Társaság milyen szlogennel próbálta rávenni az embereket, hogy tőlük vásárolják a cukrot, amelyhez nem tapadt vér, és életeket menthetnek meg vele. Amikor a cukor megjelent Angliában, akkor egy fontja egy munkás egyévi bérébe került. A cukor árának csökkenésével nőtt annak fogyasztása is. „Száz év alatt a cukorfogyasztás a nyolcszorosára nőtt. Újabb száz év elteltével az angolok már feleannyit költöttek cukorra, mint kenyérre: évi hetvenkét fontot fejenként, és ez a szám aztán tovább emelkedett.” (Dufty: 40)

A cukorrépa felfedezésével és a cukor abból való előállításával a franciák igen komoly előrelépést tettek az angolokkal szemben és Nepóleon katonái megkapták cukoradagjukat. Amint tudjuk, kénytelenek voltak feladni a Moszkva elleni támadásukat, ahogy azt gúnyosan mondja a könyv írója: „A szokatlan időjárás felőrölte a félelmetes francia hadsereget — no meg egy elmaradott nép katonái, akik még annyit sem tudtak, hogy a teát cukorral kell inni.” (Dufty: 41)

A cukorfogyasztás egyre csak nőtt, az alkoholtilalom bevezetésével az Egyesült Államokban megduplázódott: „Kétséges, érte-e valaha ennél nagyobb teher az emberi szervezetet az emberiség egész története során.” (Dufty: 43)

Az író szerint a cukor, éppúgy, mint az ópium, pár száz év alatt gyógyszerből élvezeti cikké vált.

A cukor mellett az emberek rászoktak a minden, még a cukorbetegséget is gyógyító morfiumra, amelynek adagolása az injekciós tű feltalálásával egyszerűvé vált, és a morfiumfüggőség másik neve a polgárháború utáni Amerikában „háborús betegség” volt. Az említett polgárháborúban a katonák rászoktak sűrített tejre, amelyet nagy mennyiségű cukorral tartósítottak. Az író Dr. Robert Boesler NeJersey-i fogorvost idézi, aki 1912-ben a következőket írta: „A kereskedelmi forgalomban kapható cukor nem más, mint tömény, kristályos sav. (…) Amit a cukor elpusztított, azt nem lehet újra felépíteni.” (Dufty: 45)

A cukrok valamivel lassabban: az egyszerű, folyékony cukor, mint az alkohol, percek alatt hat, míg a másfajta cukrok csak évek alatt.” (Dufty: 46)

Az író Mark Twaintől idéz arról, hogy nézett ki egy város boltja Missouriban 1840 körül, hiszen az egyik a nagybátyjáé volt. A cukor drága volt, de a vásárlásokhoz járt ingyen cukor a gyerekeknek, vagy whisky a felnőtteknek. „Mark Twain, mint a legtöbb gyerek, ha a bácsikájának cukroshordója volt — „beteges, bizonytalan, nyűgös és problémás gyerek” volt, aki — mint írja — „jobbára allopatikus gyógyszereken élt”.” (Dufty: 47)

1840-ben „Washington a szövetségi adókból ötven évig két cent adót söpört be minden eladott ötcentes cukros zacskó után. Egykor még a cukorfüggők támogatták a kormányt — és nem fordítva.” (Dufty: 47)

A szerző idéz egy másik szerzőt, aki elmondja, hogy a cukor elképesztően hatott az erős, ám kimerült férfiak agyára, akik előtte kimerültségükben beszélni sem tudtak, a cukor hatására pedig azonnal megeredt a nyelvük. Dufty itt felteszi a kérdést, hogy: „Vajon karácsonyi finomságként valóban olyasmivel akarjuk kínálni a gyerekeket, ami ekkora hatással van erős férfiak agyára?” (Dufty: 49) Elmondja, hogy az arab és zsidó orvosok csak alapos megfontolás után adtak cukrot a betegeknek, hiszen az emberek pillanatok alatt voltak képesek a kimerültségből a hallucináció állapotába esni.

A hirtelen nagyon magas és utána nagyon alacsony vércukorszint problémáját is boncolgatja a szerző és az akkori ismeretek tükrében mondja el, mi történik a szervezetben a finomított cukor hatására, majd pedig a következőket írja: „Agyunk csakhamar nem tud különbséget tenni valóság és képzelet között, és hajlamossá válunk elhamarkodott lépésekre. Stresszhelyzetben összeroppanunk, mert endokrin rendszerünk nem tud megfelelően reagálni rá. Alacsony hatékonysággal végzünk mindent, állandóan fáradtak vagyunk, és úgy érezzük, sosem jutunk semminek a végére. Ez a cukor blues.” (Dufty: 51)

Az író a javasasszonyok, sámánok, gyógyítók tudásáról beszél, és arról, hogy ők a modern korok ellenségei voltak, pedig hatalmas tudásuk volt a mindenkori orvoslás érvágó és amputáló tudásaihoz képest. Majd elmondja, hogy ők tudták, hogy a cukor, a finomított ételek halott ételek, nincs bennük tápanyag. „Ételeinket „finomítani” és „dúsítani” kell? Miért finomítják előbb, majd dúsítják a lisztet? A finomítás számos létfontosságú anyagot von ki a gabonából. Ennyit a fejlődésről.” (Dufty: 55)

Régen a sörfőzőket is keményen büntették, ha cukrot adtak a sörhöz, sőt, cukrot tilos volt még birtokolniuk is, mert már az is bizonyítéknak számított. A polgárok kemény büntetéseit viszont felváltották az állami rendeletek és büntetések, amelyek börtönt vagy pénzbírságot jelentettek, így kisebb kockázattal próbálkozhattak a sörhamisítók. Viszont a sör is teljesen más volt: „Régen a sör többet jelentett ennél a színből, szénsavból és mesterséges habból álló italnál, amit a mi műanyag világunkban iszunk. Alapvető élelmiszer volt, folyékony kenyér, melyet szoptatós anyák ittak reggelente. Az a sörfőző, aki cukrot adott söréhez, a faj fennmaradását veszélyeztette. A sintér szekerének mondanivalója egyértelmű volt: az emberi szervezet és agy védtelen a cukorral szemben. Ők tudták.” (Dufty: 56)

Lassan jelentkezni kezdtek a bajok az emberek között. A nagyurak szolgái észrevették, hogy uraik éjjeliedényeiben a vizelet szaga édes lett. Egyre nagyobb számban jelentkezett a tüdővész. A cukor elterjedésével viszont az állam és az egyház a gyógyítókat közellenséggé kiáltotta ki, és veszélynek tette ki magát, aki hozzájuk fordult segítségért, sőt, a gyógyítók is veszélyben voltak, ha segítettek bárkinek is. Ezek a gyógyítók tudták, hogy az emberek egészségére kihat, amit esznek. Az egyház a tizennegyedik században üldözni kezdte azokat, akik képzettség nélkül, tapasztalatok alapján gyógyítottak. „A népi gyógyászat boszorkányság lett. Ha valakinek hallucinációi voltak és ennek okát a cukornak tulajdonították volna, ez a hír mindent a feje tetejére állíthatott volna. Sokkal egyszerűbb volt azt állítani, hogy az illetőt megbabonázták! A javasasszony rémhíreket terjesztett a

cukorról, és ezzel olyan új, országos vállalkozást támadott, amelyre áldását adta az egyház, és amelyből hasznot húzott az állam. A boszorkányság ellen csak az ördögűzők és a papok léphettek fel. A kigyógyítás részeként a megbabonázott bevallotta, hogy a népi gyógyító boszorkány vagy varázsló volt, és tőle származik a gonosz rontás. S a büntetése? Máglyahalál.” (Dufty: 58)

A cukor blues jeleit évszázadokon át boszorkányságnak titulálták az orvosok, akiket az író tudatlannak és tanulatlannak nevez, és akik nem jöttek rá a kézenfekvő gyógymódra. A jeleket szimptómáknak kezdték nevezni, latin és görög szavakat használva nevezték el őket, hogy valamiben különbözzenek azoktól a szavaktól, amelyeket a javasasszonyok is meg tudtak volna mondani. Ezek a szavak a következők: schizophrenia, paranoia, psychosis, psychoneurosis, krónikus urticaria, neurodermatitis, cephalalgia, paroxysmalis tachycardia.

Azokat, akik felismerték, hogy mi okozza azt a sok problémát, eltüntették. Ők megmondták, hogy az emberi agy nem képes kezelni a cukrot, de hiába. A szerző szerint: „Évszázadok teltek el, mire újra felfigyeltek ezekre az intő jelekre. Közben a buzgó keresztény misszionáriusok a világ minden tájára elvitték a keresztet meg a zászlót, a kockacukrot és a kólaautomatát. Az egyház áldását adta a

külhoni rabszolgatartásra a cukornádtermesztéshez, s ezzel megmentették a hitetlen négerek lelkét. Az orvosok és a papok otthon pedig boszorkányoknak kiáltották ki a népi gyógyítókat, és örök

kárhozatra ítélték őket.” (Dufty: 60)

Dufty egy japán természetgyógyász egyik könyvéből idéz, amit ő fordított le 1964-ben: „Azok az ostobák, akik ma cukrokkal tömik a gyerekeket vagy cukrot adnak el nekik, egy nap döbbenten jönnek majd rá, hogy óriási felelősség terheli őket.” (Dufty: 65)

Folytatjuk.

A könyvet itt tudják megvenni angol nyelven: