William Dufty: Cukor blues – 4. rész

Olvasónapló – 4. rész

A könyv magyar nyelven is elérhető.

Az első részt itt találják: http://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-1-resz

A második részt itt találják: http://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-2

A harmadik részt itt találják: http://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-3-resz

Az ötödik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-5-resz

A hatodik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-6-resz

A hetedik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-7-resz

A nyolcadik részt itt találják: https://berta-irma.com/william-dufty-cukor-blues-8-resz

1872-ben bizonyítékot találtak arra, hogy a cukorbaj már 3000 évvel ezelőtt is létezett, amikor viszont még nem létezett finomított cukor. A legértékesebb orvosi dokumentumok egyikét Luxor mellett találták és a bő vizelet csökkentésére használt gyógyszereket említik bennük. Az egyiptomiak mézből és datolyapálmából származó természetes cukrot használtak és mai baklavához hasonló édességet készítettek belőle. Hippokratész viszont nem említi a betegséget, ami arra utalhat, hogy nagyon ritka jelenségről lehetett szó.

„A második világháború előtt Dánia több cukrot fogyasztott, mint bármelyik másik európai állam. (A Danish szó maga is egy rendkívül édes süteményt jelent.) Dániában minden ötödik ember rákban szenved. Fél évszázad alatt az éves svéd finomítottcukor-fogyasztás az 1880-as fejenkénti 12 fontról az 1929-es 120 fontra ugrott. Minden hatodik ember rákban szenved.” (Dufty: 87)

A szerző említi az állatkísérleteket, az inzulin felfedezését, és hogy mi mindennel próbálták gyógyítani a cukorbetegséget, de a betegek mindig belehaltak. Az 1911-es Encyclopaedia Britannica-ban szepeplő bejegyzés szerint a cukorbetegség inkább városokban jelentkezik, és inkább zsidók körében, inkább a férfiakat támadja, mint a nőket, és inkább a világos hajúakat, mint a sötét hajúakat. Az esetek többségében halálos kimenetelű betegségként említik. Az idézet az étrend fontosságát is hangsúlyozza. Az inzulin hatalmas piacot jelentett (és jelent ma is – ez a könyvben áll, de véleményem szerint még mindig megállja a helyét a kijelentés – a szerk.) a gyógyszeripar számára, hiszen egyre többen szorulnak rá. A szerző elmondja a hipo- és hiperinzulinismus (csökkent és fokozott inzulintermelés) felfedezésének körülményeit, és, hogy az inzulinadagolást sem tudták pontosan beállítani. Voltak, akik keveset, és voltak, akik többet kaptak a kelleténél, és voltak, akik inzulin beadása nélkül, cukorbetegségre utaló jelek nélkül produkálták ezeket a tüneteket. Amíg fel nem fedezték a hiperinzulinizmust, addig sok más betegséggel kezelték az ilyen betegeket. Ezt dr. Seale Harris, az Alabamai Egyetem munkatársa fedezte fel, de semmilyen elismerést sem kapott érte, mivel nem lehetett pénzt keresni azzal, amit ő javasolt. „Felfedezései, ha közismertté válnak, kényelmetlen helyzetbe hozhatták volna a sebészeket, pszichoanalitikusokat és más szakorvosokat. A hyperinsulinismus, azaz alacsony vércukorszint mind a mai napig a diseasestablishment mostohagyermeke maradt. Huszonöt évig tartott, mire az AMA egy éremmel díjazta Dr. Harrist.” (Dufty: 91)

„1929-ben Dr. Frederick Banting, az inzulin felfedezője megpróbálta figyelmeztetni a közvéleményt, hogy felfedezése csupán enyhíti a tüneteket, de nem gyógyítja meg, továbbá, hogy a cukorbetegség csak úgy előzhető meg, ha korlátozzuk a „veszélyes” cukorfogyasztást.” (Dufty: 91) Itt a szerző Bantingtól idéz, aki elmondta, hogy az USA-ban a diabétesz gyakorisága a cukorfogyasztás növekedésével nőtt, és, hogy a cukornád feldolgozása során emberi fogyasztásra veszélyes végtermék keletkezik.

Az 1930-as években megfigyelték, hogy a kínaiaknál és a japánoknál kevés a cukorbeteg, a zsidók és az olaszok körében pedig sok. Mivel a kínaiak és a japánok sok rizst esznek, a zsidók sok állati zsiradékot, az olaszok pedig sok olívaolajat, ezért arra jutottak, hogy a nagy mennyiségű zsír hajlamosít cukorbetegségre. A keleti és nyugati népek cukorfogyasztása közti különbségekkel viszont nem foglalkoztak. „Más amerikai statisztikák azt mutatták, hogy az új cukorbetegek száma jelentősen csökkent az első világháború alatt (amikor a cukrot jegyre adták). Az adatokból az is kiderült, hogy a hadseregben szolgáló fiatalok körében előforduló diabéteszes megbetegedések száma (ahol a katonák megkapták azt a cukormennyiséget, amit a civilek nem) egyenletesen emelkedett az első és a második világháború között.” (Dufty: 92)

Az író elmeséli hogyan került be Japánba a nyugati kultúra és a nyugati betegségek is. Nyoiti Sakurazawa, aki édesanyját és három testvérét veszítette el a nyugati orvoslás szerint gyógyíthatatlan betegségek miatt, úgy döntött, visszatér az ősi, akkor már törvényen kívül helyezett orvosláshoz. Lenyűgözte őt Dr. Sagen Isiduka pályafutása, aki a nyugati orvoslás szerint gyógyíthatatlan betegek ezreit gyógyította meg. Sakurazawa több könyvet is írt, Európában tanult és dolgozott. Tőle idéz a szerző: „A cukor a legnagyobb átok, amivel a modern ipari társadalom sújtotta a Távol-Kelet és Afrika országait.” (Dufty: 94) Sakurazawa a kiegyensúlyozott táplálkozást ajánlotta a cukor okozta panaszok, betegség gyógyítására, amely nem túlzottan jin, és nem túlzottan jang: barna, hántolatlan rizst, japán azuki babot és Hokkaido-tököt. A szerző Sikurazawat idézi, aki elmondta, hogy az inzulin felfedezésének 25. évfordulóján hivatalosan is elismerték, hogy az inzulin nem alkalmas a cukorbetegség kezelésére és gyógyítására. „Igyekezett rávenni nyugati táplálkozástudósokat, hogy vegyék észre, különbség van a mechanikusan szénhidrátoknak nevezett ételek minőségében, és kérte őket, hogy a szénhidrátforrásnak számító teljes értékű, finomítatlan gabonamagvakat ne vegyék automatikusan egy kalap alá a krumplival, a fehér kenyérrel, a feldolgozott gabonamagvakkal és a finomított asztali cukorral, amelyek az amerikai étrend tipikus szénhidrátforrásai.” (Dufty: 97) Dufty elmondja, hogy az amerikai orvosok nem hogy a betegeiket nem tudják meggyógyítani, de magukat sem, hiszen ők maguk is betegek. „Az orvosok úgy érzik, nagy szolgálatot tesznek a betegnek azzal, amikor betegségének nevet adnak, vélekedett Immanuel Kant.” (Dufty:98) A szerző megemlít egy orvost, aki 14 orvoskollégájánál járt, és nem gyógyították meg, csak különféle neveket adtak a tüneteinek: neurózis, agydaganat, diabétesz, agyér-elmeszesedés. Ez az orvos Dr. Stephen Gyland volt, aki, miután meggyógyította magát, több, mint 600 beteget kezelt még, és tanulmányt írt róluk, de tanulmánya nem jelent meg sehol, csak egy brazil orvosi szaklapban – portugálul. Mások is jártak ugyanúgy, mint Gyland, és végül A. W. Pezet és Dr. E. M. Abrahamson együttműködéséből

megjelent Body, Mind, and Sugar (A test, az elme és a cukor) című könyv, amelynek hatására egyre több ember kezdte kérni kezelőorvosától a glükóz intoleranciatesztet. Az egészségügyi szervek mégsem voltam hajlandóak elismerni, hogy létezik hipoglikémia, és az Oktatásügyi, Egészségügyi és Népjóléti Minisztériumtól kért levélben azt válaszolták, hogy nem a többség, csupán az emberek 49,2% szenved hipoglikémiában. „…azért nem üzen hadat a ráknak és a szívbetegségeknek, mert azok még nem érintik a lakosság többségét, csupán 49,2% -át? A drága betegségek (például rák) és az olcsó betegségek (például cukor blues) között óriási különbség van. A rák mai, általánosan alkalmazott kezelési módja irgalmatlanul drága. A beteg csődbe megy tőle, az orvos pedig vesz egy yachtot. A cukor blues (hypoglykaemia) kezelése azonban a betegen saját magán múlik. Mindössze annyi kell hozzá, hogy elfelejtsük a cukrot, és már búcsút is inthetünk az orvosoknak és a kórházi számláknak. Menyétbundára és bermudai tengerparti konferenciára ebből aligha telik.” (Dufty: 102)

A hetvenes években a megelőzés lett a gyógyászat új irányelve, amely abból állt, hogy rendszeresen orvoshoz kellett járni, aki drága vizsgálatokat végzett és előadást tartott a dohányzásról és a koleszterinről „már ha be tudja húzni eléggé a pocakját a fehér köpenye alatt, és kibírja egy negyedóráig cigaretta nélkül. Az ilyen típusú preventív gyógyászatból, kihasználva félelmeinket a ráktól és a szívbetegségektől, csinos kis summákat lehet keresni.” (Dufty: 102) Emellett elmondja a szerző, hogy a felmérések hitelességét az vonja kétségbe, hogy a hivatalos szervek nem jegyezték le a hipoglikémiát, az emberek pedig, akik a 49,2%-ot képezték, nem rendelkeztek semmilyen igazolással a problémáikról, mivel az egészségügyi intézményekben nem kaptak semmilyen másolatot róluk.

1971-ben az addig ajánlott alacsony szénhidráttartalmú étrend után következett egy felfedezés, amely szerint a magas szénhidráttartalmú étrend nem növeli a vércukorszintet. Az inzulin és más tüneti kezelések elterjedésével észrevették, hogy sok cukorbetegnél jelentkezett érelmeszesedés, szívroham és agyvérzés, amit a magas zsírbevitelre fogtak, ami a cukorbetegek diétájának része volt.

Folytatjuk.